A szeretetről.

Találkozott egyszer a koldus az Úrral.

Uram, add nékem a csillagok milliárdjait,

Hadd érezzem meg bennük a Te végtelen szeretetedet!

Az Úr kinyújtotta karját. Szemében tündököltek a csillagok.

Majd lehunyta szemét, és keze nem nyílt meg adásra.

Uram, akkor add nékem a fehéren fénylő Tejútrendszert,

Hadd lássam a csillagok útján a Te hatalmas szeretetedet!

Az Úr kinyújtotta karját. Szemében megcsillant a tejfehér béke.

Majd lehunyta szemét, és keze nem nyílt meg adásra.

Uram, akkor add nékem a tündöklő napkorongot,

Hadd érezzem, amint általa betölt és átmelegít a Te szereteted!

Az Úr kinyújtotta karját. Szemében megrezzentek a nap sugarai.

Majd lehunyta szemét, és keze nem nyílt meg adásra.

Uram, akkor add nékem ezt a gazdagon terített földet,

Hadd imádjam érte - leborulva - a Te szeretetedet!

Az Úr kinyújtotta karját. Szemében éjre vált a Föld nappala.

Majd lehunyta szemét, és keze nem nyílt meg adásra.

Uram, akkor add nékem a csodálatos rügyet fakasztó tavaszt,

Hadd érezzem az élet feltörő erejét, mely szeretetedről beszél!

Az Úr kinyújtotta karját. Szemében nyárból őszbe szökött a tavasz.

Majd lehunyta szemét, és keze nem nyílt meg adásra.

Uram, akkor add nékem az embert,

Hadd szeressem őt, amint Te szereted!

Az Úr kinyújtotta karját. Szemében reszketett az ember.

Majd lehunyta szemét, és keze nem nyílt meg adásra.

Uram, akkor add nékem legalább ezt a patakban csillámló kavicsot,

Hadd érezzem, hogy kaptam Tőled valamit, hogy szeretsz!

Az Úr kinyújtotta karját, lehajolt, felemelte a kavicsot és neki adta.

Ekkor a kavics vízcseppjein a koldusnak felragyogtak a csillagok.

(Pálmai Dezső )